Jellegzetes tanteremszag álmodott a diákok között, amely mintegy keretet adott a katedra mögött lelkesen magyarázó tanár szavaihoz, és igazán nem az ő hibája volt, ha a szürke őszi délutánban lankadó figyelem ingázott a padsorok között. Apró papírgalacsinnal dobva bosszantották a hátul ülők előrébb ülő társaikat, ha a tanár hátat fordított, fészkelődés nyikorgott a zöld lábú, jobb időkről álmodó, megkopott lakkozású székeken, és bármennyire is próbálta az ember elképzelni az édeskés szagú lápvilágot, a vonuló madarak szárnysuhogását, az északi madárhegyek lármáját, a prehisztorikus ember szerszámainak pattanását, a novemberi hideg víztől vörösre mart kézzel hálót húzó halászok szemének kíváncsi villanását, a pásztorok botfaragásainak ősi motívumokat őrző mesevilágát; csak egy nagy szakállú, igen tudós kinézetű embert látott, és talán csak annyit jegyzett meg: Herman Ottó volt az utolsó magyar polihisztor.
Ki volt ő valójában? Milyen volt, mint tudós és mint ember? Milyen volt a kötődése a velencei tájhoz, amely az ő korában a Kárpát-medence egyik utolsó megmaradt, zavartalan madárparadicsoma volt? Életútját sikerek és kudarcok szegélyezték, az emberi elme teremtő ereje, a kemény, sokszor igazságtalan jellem okozta feszültségek; remények, hit, akarat, kiábrándultság.
November 17-n 14 órától a Vörösmarty Rádió (FM 99.2) Barangoló című műsorában arról a Herman Ottóról fogunk beszélgetni Palkó Zsuzsával, aki tiszta szívvel szerette a Velencei-tó és környékének világát, és akinek igazi nagyságát és emberi vonásait sosem fogják megírni a tankönyvek.
Forrás: Herman Ottó



